Nos, mikor ezt írom épp, már tudom, hogy egy magán jellegű kis elmélkedés lesz. 
Vicces, mert még én sem tudom ez mit is akar jelenteni. 
Éreztétek már azt, hogy egyszerűen nem tudjátok mit is kéne mondanotok? 
És ezt most nem úgy értem hogy pl.: állásinterjún ültök és nem tudjátok mit válaszoljatok
 arra a kérdésre, hogy hol látjátok magatokat 2 év múlva? Amit amúgy ma megkérdeztek tőlem. 
Dehát basszus, honnan tudjam?? Kérdezem én 21 éves fejjel. Azt állítom csoda,
ha a hetet túlélem, nemhogy tudnom kéne mi lesz velem két év múlva..
Nade vissza térve arra, hogy melyik érzésről is próbálok hadoválni éppen.
Az az érzés mikor csak vagy. Vagy, de nem érzed, hogy bármilyen érdemit 
mondani tudnál a másiknak. Belül üresnek érzed magad, hogy az éjféli harangszó benned is 
megszólalhatna, nem tűnne fel senkinek a különbség. Érzed, 
hogy bármit mondasz az csak valami nem e világi baromságnak hangozhat majd, 
mikor elhagyja a szádat. DE, DE! Kimondod vagy le írod. 
Nem bírod ki, pedig tudod, hogy nem kéne, mert úgy 
érzed a semmi, a hallgatás hatalmasabb és megbotránkoztatóbb lenne, mint a baromság 
amit kimondanál.Ezt érzem most. 
Heh, mennyire nonszensz, hogy valaki ennyit ír arról, hogy nem tud mit mondani. 
Érdekes, hogy amíg ezeket a sorokat írom érzem, ahogyan a lelkem
 megkönnyebbül.